Két partjelzõ zászlóval követi a játékot, mindegyik egy-egy térfélért felelõs, a két oldalvonal mentén. Elsõsorban bedobások, kirugások, szögletek, lesek, vitatott gólok megítélésekor segítik a játékvezetõt, de felhívhatják a vezetõbíró figyelmét kirívó, általa nem észlelt szabálytalanságra is. A partjelzõket a vezetõbíró felülbírálhatja, sõt, gyenge mûködésük esetén le is cserélheti õket.

A bírói mûhibát csak akkor lehet óvni, ha a szabályokat feltûnõen és egyértelmûen megsértette, elsõsorban formai dolgokban. (Például nem állít ki valakit második sárga lap után, a megengedettnél több cserét engedélyez, vagy egy-egy játékos jogosulatlanul, érvénytelen igazolással, esetleg érvényes eltiltással játszik). Meg nem adott gól, vagy 11-es, esetleg feltételezett részrehajlás miatt nem.

A játékvezetés körülményei

A bíróküldést a nemzeti, illetve a nemzetközi szövetségek végzik. Nemzetközi mérkõzéseken semleges nemzetiségû játékvezetõi hármast jelölnek ki. Világ és Európa-bajnokságokon általában nem egy nációbeliek dirigálnak egy meccsen, mivel olyankor a játékokra meghívott keretbõl választ a FIFA, vagy az UEFA. Elõfordult már, hogy bizonyos játékvezetõk személyét elõzetesen megóvták, “rossz tapasztalatok” miatt. 1978-ban a közvélemény azt várta, hogy Palotai Károly vezesse a döntõt, miután igen jól bíráskodott tõbb mérközésen, köztük a brazil-argentin rangadón. Végûl mégis az olasz Gonella kapta meg a finálét – a pletykák szerint az argentínoknak túl szigorú volt a magyar bíró.. Ezzel szemben a mai napig a magyar sportdiplomácia kudarcának tekintik, hogy az 1954-es vb-n, alig egy évvel a londoni 6-3-as magyar diadal után, háromszor is angol játékvezetõt kaptak Bozsikék, beleértve a döntõt is.

Minden bírónak vizsgát kell tennie, végre kell hajtania fizikai teszteket is, és ezek alapján kapja meg minõsítését. Gyengébb teljesítmények után visszaminõsítés is elképzelhetõ, esetleg “pihentetés”. A nemzetközi játékvezetõi státusz nem állandó, idõrõl idõre meg kell erõsíteni azt. Ez utóbbihoz általában két világnyelv középfokú ismerete is szükséges. A magyar játékvezetõk elismerését jelzi, hogy a magyar futball gyengébb periódusában is mindig ott voltak a legnagyobb találkozókon, sõt, 1994-ben a magyar Puhl Sándor vezette a brazil-olasz világbajnoki döntõt.

A mérkõzés házigazdájának kell gondoskodnia a játékvezetõk elhelyezésérõl, nyugalmáról, annak a szabálynak a betartásáról, hogy a találkozó elõtt egy órával a játékvezetõi öltözõbe senki ne mehessen be a csapatok részérõl. Szabályozzák a játékvezetõknek adható ajándékokat is, hogy a vesztegetésnek gyanúja is távol álljon tõlük. Voltak ugyan esetek, amikor egy-egy kissé gyanús mérkõzés után elterjedt: a hazai csapat vezetõsége ugyan nem fizette le a bírót, de a meccs elõtti napon tejben-vajban fürösztötte, luxuskörülményeket, luxusnõket bíztosított neki. (A Real Madridot többször is érte ilyen vád, de bizonyítani sohasem lehetett).

A rendezõ csapat feladata biztosítani a játékvezetõ testi épségét is, amennyiben a közönség haragja ellene fordul.

Természetesen minden játékvezetõben van szereplési vágy, még akkor is, ha nem õértük megy ki a közönség a pályára. Mégis, a legjobb bírók azok, akik a mérkõzés nagy részében észrevétlenek tudnak maradni, nagyvonalúan vezetik a találkozót, nem sípolják szét azt, nem hívják fel magukra a figyelmet teatrális mozdulatokkal. Ritkán nyújt jó teljesítményt az a játékvezetõ, aki szórja a sárga lapokat, miközben a meccs kicsúszik a keze közül. A legjobbak már a 90 perc elején tekintélyt teremtenek maguknak erélyes ítéleteikkel. Ha a játékosok látják, hogy a bíró mindenûtt ott van, jól helyezkedik, és lesöpri magáról a vitatkozókat, színészkedõket, a legrenitensebbeket is meg lehet regulázni.És egy jó bírónak néha “süketnek” kell lennie: nem kell feltétlenül meghallania sem a közönség bekiabálásait, sem pedig egyes játékosok indulatos kijelentéseit. Különösen visszatetszõ, ha egy játékvezetõ rögtön pirosat ad egy káromkodásért, miközben egy sérülést okozó belépõnél még a sárgát is a zsebében felejti.

Ahogyan a játékosok között, a játékvezetõk között is voltak, vannak, legendás egyéniségek. Ilyen volt az 50-es években a holland Leo Horn, (a 6-3 bírája), az angol Ken Aston. A 60-as években az olasz Concetto Lo Bello, a német Kurt Tschentscher, a magyar Zsolt István (a budapesti Nemzeti Színház örökös ügyelõje) tett szert nagy tekintélyre, késõbb Palotai Károly, az angol John Taylor, a francia Michel Vautrot vált a legnevezetesebbé.